Családfakutató körökben az is előfordul, hogy egymást túllicitálva sok ezer felkutatott ősről, vagy a családfában szereplő több ezer rokonról beszélnek. E mennyiség elméletileg természetesen nem kizárt, azonban az esetek többségében itt mégis másról lehet szó.

E félreértések elkerülése végett érdemes alaposabban körüljárni a genealógia néhány alapfogalmát.

Ilyen alapfogalomnak minősül a rokonság. E szót és tartalmi jelentését az emberiség már a korai idők óta használja az azonos családba, nemzetségbe, törzsbe stb. tartozás rendezőelveként. Később, főként a családi és öröklési viszonyok jogi fejlődése miatt, szükségessé vált a rokonság és az ahhoz kapcsolódó intézmények pontos, közmegegyezésen alapuló meghatározása, azaz jogi szabályozása.

Legegyszerűbben megfogalmazva a rokonság személyek közötti vérségi kapcsolatot jelent. A jog a biológiai leszármazás tényén felül ide sorolja az örökbefogadáson (adoptio) alapuló kapcsolatot is.

A katolikus egyház joga, azaz a kánonjog megkülönböztet vérrokonságot (cognatio, consanguinitas, Blutverwandschaft), lelki rokonságot (cognatio spiritualis), és polgári vagy törvényi rokonságot (cognatio legalis), amely az örökbefogadásból származik.

A régebbi magyar jog az egymástól és a közös elődtől leszármazó egyének kapcsolatát nevezte rokonságnak. Ma a családjogi törvény (1952. évi IV. tv. 34. §) így rendelkezik: „Egyenesági a rokonság azok között, akik közül az egyik a másiktól származik. Oldalágon rokonok azok, akiknek legalább egy közös felmenő rokonuk van, ők maguk azonban egyeneságon nem rokonok.”. A meghatározás lényegi eleme a közös felmenő, vagy közös ős léte. Úgy is mondhatjuk: rokonok azok, akiknek van közös ősük. Akiknek legalább egy közös felmenőjük van, azoknak a közös ős további felmenői révén (matematikailag) végtelen számú közös ősük is van. A törvény szövegében a „legalább egy” kitétel az egyszerű vagy egyszeres rokonságra utal, azaz elegendő a legközelebbi közös ős, genealógiai szakkifejezéssel a törzs (stipes, Stamm, Stammvater) kimutatása. Többszörös a rokonság, ha több különböző törzs élt, illetve ha egyetlen törzs közvetíti ugyan a rokonságot, de ahhoz a leszármazás rendjében több út vezet. Ez utóbbi esetben beszélünk ősvesztésről (implex, Ahnenverlust, Ahnengleichheit), ami az ősfán úgy jelentkezik, hogy különböző őshelyeken ugyanaz az előd szerepel.

A kánonjogban ismert a törvényes rokonság (legitimus) illetve a törvénytelen vagy természetes rokonság (illegitimus) attól függően, hogy az adott személy egyházilag kötött házasságból származik-e, vagy sem. Teljes vagy kétoldalú a rokonság azok között, akiknek apjuk és anyjuk is közös (germani, édestestvérek, Geschwister), illetve ezek leszármazói között; egyoldalú vagy félrokonok (féltestvérek, Halbgeschwister) azok, akiknél csak az apa (consanguinei „egy vérből”), vagy csak az anya közös (uterini „egy méhből”), illetve ezek leszármazói.

Láttuk, hogy a hatályos jogi definíció rögtön beemeli az egyenes- és az oldalág fogalmát. A leszármazás rendjében ágnak (linea, Linie) nevezzük azon személyek rendezett sorát, akik a közös törzsből származnak. Ha ezen személyek a megszakítatlan sorban egymástól származnak egyenes ágról (linea directa, gerade Linie) beszélünk. Ez lehet lemenő (descendens, Deszendenz), ha a nemző személytől a nemzettek, utódok (posteri, Nachkommen), leszármazók (descendentes) felé haladunk, vagy ellenkezőleg a felmenők (ascendentes), elődök (Vohrfahren), ősök (maiores, Ahnen) irányban felmenő ág (ascendens, Aszendenz).

Megemlítendő, hogy a régebbi irodalomban jelentős eltérések vannak a rokonsági fokok elnevezése és annak sorrendje tekintetében. Általánosan elfogadhatónak tartom a fiú, apa, nagyapa, dédapa, ükapa, szépapa elnevezést és sorrendet, amely ugyan jogilag nem szabályozott, de például megfelel többek között a Magyar Ebtörzskönyv által használt hivatalos formának.

Ha két ember a közös ős révén rokona ugyan egymásnak, de nem egymástól származnak a rokonság oldalági (linea collateralis, Seitenlinie). Az oldalági rokonság meghatározása a törzsből kiinduló két lemenő egyenes ág összehasonlításával lehetséges. Ha a törzstől az utódok egyenlő távolságra vannak, az oldalág egyenlő (l. c. aequalis, gleiche Seitenlinie), és egyenlőtlen (l. c. inaequalis, ungleiche Seitenlinie), ha a távolság különböző, azaz az egyik ág hosszabb, mint a másik.

A törzsből kiinduló oldalágak alkotják a családfát (arbor gentilia, Stammbaum, Stammtafel). A családfában megkülönböztethetünk idősebb ágat és ifjabb ágat aszerint, hogy az utódok az idősebb, vagy az ifjabb testvértől származnak.

Két ember közötti rokonsági viszony meghatározására, főként a házassági akadály felderítése, illetve kizárása miatt, már az ókortól a fok- vagy ízszámítás módszerét alkalmazták. A fok, vagy az íz (gradus, Grad) két rokon személy egymástól való távolságának mértékegységét jelenti a családfában.

A germán népek a rokonság távolságának meghatározásánál szemléletesen az emberi testen számoltak, így nem fokokban, hanem ízekben gondolkoztak. A fej jelentette a közös őst, míg az ujjak hegyéig meglévő hét íz (ízület) a generációkat: a nyak a gyermekeket, a váll az unokákat stb.

Ősi római jogi szabály szerint: quot generationes, tot gradus, azaz ahány nemzés, annyi fok, vagyis a rokonsági fokot a két személy közé eső nemzések száma adja meg. Egyenes ágon ez azt jelenti, hogy szülő és gyermek között első fokú a rokonság, nagyszülő-unoka között másod fokú, stb.

Nem ilyen egyszerű a helyzet az oldalági rokonság számításánál.  Itt ugyanis hosszú ideig eltérés volt a római jog és a kánonjog között. A római számításnál változatlanul igaz a szabály: ahány nemzés, annyi fok, azaz az egyik leszármazótól a törzsig és onnan a másik leszármazóig összeadódik a nemzések száma. Pl. testvérek között másodfokú, unokatestvérek között negyedfokú, nagybácsi és unokaöcs között harmadfokú a rokonság.

A germán jog alapján kialakult kánoni számítás szerint egyenlő oldalági rokonság esetén az egyik ágat vették figyelembe (unokatestvérek másodfokú rokonok); egyenlőtlen oldalág esetén viszont csak a hosszabbikat, tehát a törzs és a távolabb eső utód közötti nemzések száma adja a rokonsági fokot (nagybácsi és unokaöcs másodfokú rokonok). A pontosság kedvéért ajánlott volt jelölni ezért a rövidebb ágat is (pl. 2/1 gradus linea collateralis inaequalis).

A IV. lateráni zsinat (1215) óta a kánonjogban az oldalág negyedik fokáig bezárólag állt fenn házassági akadály (azaz pl. harmadfokú unokatestvérek között volt akadály), egészen 1917-ig, amikor a Kódex (Corpus Iuris Canonici) ezt harmadik fokig csökkentette. Ha tehát régi katolikus házassági anyakönyvben a rokonsági fokról, illetve az akadály alóli felmentésről (dispensatio) olvasunk, mindig a kánoni ízszámításra kell gondolnunk. Az új Kódex 1983-ban visszatért a római jogi fokszámításhoz, és a vérrokonság házassági akadályát az oldalág negyedik fokában határozta meg (azaz pl. már csak első fokú unokatestvérek között áll fenn akadály). A mai magyar jogban egyébként csak a harmadfokú oldalági rokonság érvénytelenségi ok, azaz nagybácsi-unokahúg között érvénytelen a házasság.

Miután kellőképpen körülhatároltuk, hogy kik számítanak rokonoknak, említést kell tennünk azon határterületekről, amelyek a közbeszédben gyakran keverednek a rokonság fogalma alá. Nem rokon többek között a házastárs, a jegyes, az élettárs, a sógor. Ezen személyes kapcsolatokra, mivel jelentős vagyonjogi, öröklési kihatásai lehetnek, a jogtudomány kialakította a hozzátartozó és közeli hozzátartozó kategóriáját.

Eszerint közeli hozzátartozók: a házastárs, az egyeneságbeli rokon, az örökbefogadott, a mostoha- és neveltgyermek, az örökbefogadó-, a mostoha- és a nevelőszülő, valamint a testvér. Hozzátartozó továbbá: az élettárs, az egyeneságbeli rokon házastársa, a jegyes, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa.

A sógorság (affinitas, Schwagerschaft) az a személyek közötti kapcsolat, amely a házasságkötéssel keletkezik, és az egyik házastárs valamint a másik házastárs rokonai között áll fenn. Az affinitás még neve szerint is határterületét képezi a rokonságnak, mert a házastárs a másik házastárs rokoni körének határára (ad fines) lép. A sógorság tehát tágabb fogalom, mint amit a köznyelv ért alatta: nemcsak a házastárs és a másik házastárs testvére sógorok, hanem a házastárs és a másik házastárs valamennyi egyenes és oldalágbeli rokona is, pl. sógorai egymásnak a meny és az após, vagy a mostohaanya és mostohafiú. Nem keletkezik viszont sógorság az egyik házastárs rokonai és a másik házastárs rokonai között, azaz pl. a férj testvére és a feleség testvére még csak nem is sógorai egymásnak. A sógorsági fok számítása rokonsági ízszámítással megegyezik: amilyen ágon és fokon rokona valaki a férjnek, ugyanazon az ágon és fokon sógora a feleségnek és megfordítva.

Érdekességként említést teszek még tisztán a kánonjogból származó lelki rokonságról. A régebbi egyházi jog szerint lelki rokoni kapcsolat jött létre a megkeresztelt és a keresztelő, valamint a keresztszülő között; továbbá a megbérmált és a bérmálás kiszolgáltatója, valamint a bérmaszülő között. Ma már e jogintézmény nem él.

A rokonok szűkebb, illetve tágabb köréből áll össze a család (familia, Familie) és a nemzetség (gens, Geschlecht, Sippe). E fogalmak pontos definícióval nem határozhatók meg, mindig az adott kor közmegegyezésen alapuló felfogása az irányadó. A család általában a szülők, a gyermekek esetleg a nagyszülők társadalmi közössége. Távolabbi rokonokkal kiegészülve már beszélhetünk nagycsaládról. A nemzetség alatt pedig a közös őstől eredő, azonos nevet, illetve nemzetségnevet („de genere”) viselő leszármazókat, azok családjainak összességét értjük. Ezen elnevezések azonban szinonimaként is használhatók, a genealógiában is általános, hogy nem nemzetségfáról, hanem családfáról, családülésről beszélünk.

A római jogból – némi leegyszerűsítéssel – középkori jogba, és a származástanba bekerült az agnáció (Agnation) és kognáció (Kognation) intézménye. Agnáción, agnát családon, szép magyar kifejezésel atyafiságon a közös őstől kizárólag fiágon leszármazott utódok összességét értjük, akik ugyanazon nevet és címert viselik. Tagjai az atyafiak (agnati). Ha a családba a leányági leszármazókat is beleszámítjuk, akik a közös ős nevét már nem örökölték, kognációról, kognát családról beszélünk, amelynek tagjai a rokonok (cognati).

Az elmondottak alapján megérthetjük, hogy a gyakorlatban az írásos emlékek korlátozott volta miatt az igazolt ősök, illetve a családfában szereplő leszármazók száma valamelyest szintén korlátozott. A sok ezer nevet tartalmazó családfák mögött valószínűleg – az egyébként igen nehéz feladatot jelentő és sok időt felemésztő – kognát, illetve sógorsági viszonyokat is bemutató műveket sejthetünk.

Felhasznált irodalom:

Tokody Ödön: Katholikus egyházjogtan; Temesvár, 1876.

Dr. Vécsey Tamás: A római jog külső története és istitutiói; Budapest 1886.

Dr. Sipos István: A katolikus házasságjog rendszere; Pécs, 1940.

Marton Géza: A római jog

Erdő Péter: Egyházjog; Budapest, 1991.

Csiky Ottó – Filó Erika: Családjog I.; Pécs, 1995.

Pandula Attila: Genealógia; in: Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai; Budapest, 1998.