A származási hely képét az egymást követő nemzedékek nem őrizték meg. Az őshaza képe valószínűsíthetően azért mosódott el a századok folyamán, mert nem volt jelentősége az utódgenerációk életében. A Németországot elhagyók nem rendelkeztek semmiféle nemzeti büszkeséggel és identitás-tudattal. A kibocsátó kisebb-nagyobb német államok nem jelentettek közös anyaországot. A Német Birodalom képe pedig túlságosan tág és az emlékezetben meg nem őrzött keret az őshaza területének kijelöléséhez. Sorsukat az új egzisztencia, az új otthon és az otthonosságérzés megteremtése határozta meg. "Dunai svábokká", "magyarországi németekké" úgy, ahogy ellőttünk állnak, az új falu, az új vidék, az új haza alakította őket. A svábok számára a történelem a betelepedéssel kezdődik, és a nemzetté válás időszakában már Magyarországon éltek. Így sem a német kultúra, sem a német anyanyelv nem válhatott "nemzeti" identitásuk elemévé; az anyanemzet képzete elvált a német anyanyelv és a német nemzeti kultúra tartalmaitól és a haza helyének ideológiai kijelölésétől.
NAGYMAROS
Nagymaros és környéke eredetkutatása csak néhány éve vette kezdetét. Ezért, és mert a helyi anyakönyvek meglehetős információszegények, kutatásaink eredményei is sajnos szerények.
Maros a török háborúk után elnéptelenedett, bár lakottsága így is kontinuitást mutat. Ez idő alatt 1686 és 1696 között Visegrád többször is lakatlanná vált. A fennmaradt korabeli dokumentumok szerint és Carl von Belchamps 1686-ban Bécsnek tett jelentése szerint Maros 1686-ban lakott terület. Az 1709-ben pusztító pestisjárvány megtizedelte a lakosságot.
A betelepülés körülményeiről sajnos nincsenek információink.
Kezdetben a nagymarosi anyakönyvezést a visegrádi anyaegyház végezte 1712 és 1724 között. E szerint Maroson már 1712-ben éltek németek. Helyi anyakönyvezés csak 1724-től volt.
Az anyakönyvi források szerint 1712 és 1730-között a következő
családnevek fordultak elő Maroson: Helmerich, Staudhammer, Kemper, Kress, Valentin, Neumann, Zeller, Pinzinger, Keller, Trageser, Meltsch, Henop, Nikles, Auerbach, Emmer, Hock, Hübner, Leitner, Üblachner, Renk, Denckler, Funk, Dobler, Diel, Wermuth, Riffert, Bergmann, Heffentreger, Bessenbacher, Geiger, Galster, Heintz, Christ, Hoffacker, Neder, Nieberl, Hoffmann, Trieb, Tietel, Maurer, Ritzl, Scheffer, Schneider, Wohlmuth, Vornwald, Kurzbacher, Mundi, Berner, Scheili és Rasler.
Az 1739- ben dühöngő pestisjárványt az itt beszállásolt császári csapatok terjesztették el. A verőcei halotti anyakönyvek adatai szerint az egyik magasrangú parancsnokuk, a Feldmarschall 1739 május 26-án hunyt el. A betegség pusztítása olyan gyors volt, hogy az elhaltakat nem is anyakönyvezték és csak a járvány elmúltával jegyezték fel, hogy Nagymaroson 271 ember halt meg a kórban. A lakosság drámai megfogyatkozása az uradalom vezetését arra ösztönözte, hogy új telepeseket toborozzon a Német Birodalomból. Ebben a periódusban különösen sokan települtek Marosra, az anyakönyvekben még az 1740-es évek végén is "novus svevus" új sváb megjegyzéssel különböztették meg az új beköltözőket. A járvány után a következő családnevek jelennek meg az anyakönyvekben: Heinzinger, Pfaffenberger, Luz, Hazlberger, Kögl, Riedlinger, Löbl, Wiesner, Flamich, Rixer, Zoller, Mauch, Burgermeister, Imhof, Krichenbaum, Tyroler, Zissler, Ritzlberger és Rosenberger. Rendkívül nagy volt a gyermekhalandóság, ennek megfelelően magas volt a születések száma is. Egy átlagos családban tíz-tizenöt esztendőn át évente tartottak keresztelőt. Sokan haltak meg szülésben és gyermekágyban, gyakoriak a huszonéves özvegy férfiak. Az özvegység ideje mindkét nemnél szokásosan igen rövid ideig tartott. Az átlagos életkor a mainál jóval rövidebb volt, egy ötvenéves ember a 18. század elején már öregnek, többnyire munkaképtelennek számított. Őseink, különösen a 18. század elején az anyakönyvezés megjelenése előtt nem mindig tartották számon az életkorukat. Még az 1750-es években is előfordult, hogy valakiről környezete nem tudta, hány éves, és elhalálozása esetén is csak a becsült életkort adták meg.
Nagymaros etnikai összetételét az 1700-as években ötféle csoport alkotja. Legnépesebb a német-osztrák Marosra települt, kevesebb a kálvinista magyar, a szintén német helyi áttelepült (pl. Dunabogdány, Esztergom), az egyéb helyről, mint például Burgundiából és Svájcból érkezettek, valamint az egyre inkább elvándorló szerbek-horvátok.
A Marosra települt első német kolónia esetében beszélhetünk csak szervezett betelepítésről. Ezek többsége egy helyről, a mai Aschaffenburg régióból Mömbris környékéről származnak. Az anyakönyvekben számos olyan személyről található bejegyzés, akiknél a származási helyet Maguntia/Maguntini szóval jelölik.
Maguntia Mainz latin neve, ezen a Mainzi Választófejedelemséget értik. Érdekes megjegyezni, hogy az 1740-ben készített, utcák szerint csoportosított lakossági összeírásban Nagymaroson már bizonyíthatóan szerepel a Mainzi utca. Egy másik érdekesség: a Rajna partján Mainz és Koblenz között találjuk a Loreley völgyét, melyhez nagyon hasonló természeti képződmény található Nagymaros fölött a Duna mellett. Ezt a régi népnyelv Loreleyként ismerte, ugyanakkor a mai népnyelv az 1838 után épült gátat emlegeti többek között ezen a néven.
Az 1700-as évek elmosódott írását sikerült olvashatóvá tenni, és így már látható, hogy a Maguntia/Maguntini szó mellett megtalálható a pontos származási hely is. A születési hely megjelölése leggyakrabban a házasságkötéseknél található. A család eredetét gyakran csak az itt született leszármazottak esküvőjének alkalmával ismerjük meg. Ez azt jelenti, hogy az ideköltözés időpontjától a származási hely bejegyzéséig akár ötven év is eltelhetett. Összegzésként tehát az itt élő német származásúak jelentős részének az óhaza Mömbrist és annak kb. 20 km-es körzetét jelenti. A Mömbris környékiek az anyakönyvek és egyéb források szerint a következők: Bergmann, Leitner, Löbl, Krombacher, Germann, Braun, Heinzinger, Treffer, Funk, Hock, Haag, más források alapján itt kutatjuk a Jung, Bessenbacher, Jáger, Vormwald, Kress, Klaab, Hoffmann, Imhof, Trageser és Blankenbach családok eredetét.
Ausztriából is jelentős számban érkeztek bavándorlók: Artner, Wiesner, Flamich, Zoller, Hirth, Goldberg, Koller, Luz, Prinzl, Tyroler, és Schlapschi.
E lista sajnos hiányos, még nagyon sok család eredete ismeretlen számunkra.
Maros és környékén a bevándorláson kívül gyakori volt a helyi áttelepülés. Ez jól követhető az óhazából hozott hagyományokon keresztül, melyek mély nyomokat hagytak a nyelvkultúrában és szokásokban. Jelentős tömegek vándoroltak át a szomszédos településekre, ezt vagy házasságok, vagy költözések okozták. A legnagyobb kibocsátó település a környéken Dunabogdány (Bogdan) volt, mivel oda a település birtokosa, a Zichy család kb. száz német családot telepített a német - svájci határvidékről. Az élettér ennyi betelepült számára nagyon szűkösnek bizonyult, az irtványföldek növekedése itt sem tartott lépést a népesség robbanásszerű növekedésével. Marosra a lakosság létszámához képest viszonylag kevés dunabogdányi települt, Zebegénybe valószínűleg a távolság miatt csak kevesen települtek át. Kismaros esetében viszont meghatározó volt a dunabogdányi beáramlás. Kismaros lakosságának többsége dunabogdányi áttelepült. Ezért volt nagy különbség a nagymarosi és a kismarosi nyelvjárás között.
Zebegény és Kismaros anyakönyvezését a nagymarosi plébánia vezette. A két település esetében közös vonás, hogy a falu bevándorlói lakatlan területre érkeztek és mindkét helyiség esetében az első építmények a helyi patakokra telepített malmok voltak, melyek mellett megjelentek a korabeli korcsmák.
ZEBEGÉNY
Első írásos nyomát 1737. január 28-án találtuk, ahol egy zebegényi molnárra "Sebegin Molitor" utalnak. A lakosság a helyi áttelepültekből alakult.
1737-től a következő zebegényi családnevek voltak gyakoriak: Himmer, Albrecht, Germann, Ulrich, Zechmeister, Burda, Kramer, Werner, Krebs, Fischer, Feithinger, Fleischmann, Fleckenstein és Hirling.
KISMAROS
Esetében legkorábban 1738. május 16-án tesznek említést Josephus Geiger kismarosi lakosról. A lakosság szintén a helyi áttelepültekből alakult.
Az 1740-ben hivatalba lépő Nagy András nagymarosi lelkész kilenc családfőt jegyzett fel Kismaroson.
1738-tól a következő családnevek voltak gyakoriak: Waltz, Hoffmann, Diel, Eberle, Dobler, Lang, Birßl, Klarus, Seibold, Wermuth, Rudolf, Bonifert, Rixer, Wiedermann, Meininger, Thiringer, Koch, Baldauf, Herth, Klimer, Wohl, Wiesner, Bernhard, Hock, Pierer, Krebs, Mohr, Hirling, Beja, Neder, Niedermiller, Emmer, Liebhardt, Klaab és Nikischer. Kismaroson önálló anyakönyvezés 1853-tól volt.
Több régi helyi elnevezés eredetére derítettek fényt a korabeli anyakönyvek. Egy ilyen példát mutat az 1730-as években Dunabogdányba települt Birk család, mely néhány év múlva Kismarosra költözött. A családfő, Johann Birk a badeni Stockach településről származik és Kismaroson ma is megtalálható a Stockachker nevű szőlőhegy. Másik érdekesség, hogy Bernardi Wermuth és Georgius Mozarauz az 1740-es években szerepel kismarosi lakosként, esetükben a származási hely Svájc. Kismaroson ma is létezik a Svájciföld dűlő.
Kismaros és Verőce között található a Gimpl híd - úgy véljük, a név eredetére a közelmúltban találtunk magyarázatot. Az anyakönyvek az 1740-es években említést tesznek Johann Gimpl helyi lakosról, aki névadója lehetett egy bizonyos Gimpl nevű helynek. Az említett híd ezen a területen áll. A család egyébként az 1700-as évek második felében kihalt.
DUNABOGDÁNY
Betelepítését a Zichy család végezte a telepítési szerződés 1723. május 31-én Pozsonyban íródott. Az első bevándorlók nevei 1723 júliusától jelennek meg a visegrádi anyakönyvekben. Önálló anyakönyvezés Dunabogdányban 1724-ben kezdődött.
Tudomásunk szerint az első és a második hullámban érkezett betelepültek jobbára egy helyről, Bádenből, Pfullendorf környékéről érkeztek. A harmadik hullám bevándorlói között találtunk Bajor területről érkező telepes családot.
1723-tól a következő családnevek jelennek meg az anyakönyvekben: Rudolf, Nau, Reischer, Wiedermann, Herold, Bonifert, Nabholtz, Müller, Aumüller, Ott, Knörle, Lautenbacher, Mohr, Weidenweber, Bergmann, Hoffmann, Kammerer, Diengler, Herr, Wohl, Herrmann, Klein, Zeller, Thiringer, Meininger, Ehrenbacher, Wetzel, Petz, Ferbert, Greff, Pierer, Rosenberger, Weigant, Lang, Schmidt,
Spies, Gratzal, Hock, Melicher, Herberger, Waltz, Hauck, Herold, Schweger, Fleckenstein, Krebs, Emmer, Krichenbaum és Wunderlich.
Az első betelepültek az 1728. évi összeírás szerint mintegy 3 kapásnyi földterületet kaptak, mely egy átlag öttagú család részére nem biztosított megélhetést. Így érthető módon a lakosság jelentős része tovább vándorolt a szomszédos településekre.
Idézet Pest-Pilis-Solt vármegye 1728. évi regnicoláris összeírásából.
Bogdan possessio: "Megjegyzendő az új jövevényekről: azok annyira szegények, hogy inkább koldulással kénytelenek kenyerüket keresni.Ezért, és mert a possessio területe kicsi és nem képes ennyi embert eltartani, nem remélhető, hogy tartósan itt maradnak, mivel egyébként szabad költözési joguk van."
VISEGRÁD
Középkori eredetű népessége 1641-ben hagyta el a várost, és az ezután eltelt ötven esztendő túl hosszú idő ahhoz, hogy valamiféle lakosságkontinuitás, folyamatosság megmaradhasson. Nem lehet azt sem tudni, hogy a település lakói hová költöztek. Az 1688-ban a Budai Kamara Felügyelőség által kiküldött bizottság a következőképpen látta Visegrád helyzetét és jövőjét: a vár maga romos, a későbbiekben használhatatlan, de a várkertben látni lehet, hogy nemrég még szép gyümölcsöskert és szőlő volt itt. A Pest megyei adóhatóság, a vármegye első ízben 1692-ben és 1693-ban tünteti fel Visegrádot lakott településként. A vármegyei tisztviselők még 1696-ban is arról panaszkodnak, hogy a letelepülők jönnek-mennek, nem telepednek meg sehol véglegesen, nehezítve ezzel az adókivetést. Az 1696-os országos összeírás szerint Visegrád ismét és végérvényesen lakott hely.
A visegrádi katolikus németek jobbára magyarok lakta környezetbe települtek le. A szomszédos falvak mindegyikében református magyarság élt. 1732-ben Nagymaroson a németek Kisorosziban a magyarok voltak többségben. A helyiség településtörténete nemzetiségi szempontból eltér a környező falvakétól. Itt nem volt folytonos őslakosság, nem voltak nagyobb létszámú azonos érdekű csoportok mint ott, ahol a magyar őslakosok megmaradtak, vagy ahová egy helyről, zárt közösségekben telepítettek be németeket, mint Dunabogdány esetében. Meghatározó jelentőséggel bírt az a tény is, hogy az ideköltöző magyarok mind katolikusok voltak, és a vallási hovatartozás akkor többet jelentett mint ez etnikai.
Visegrád és a hozzá tartozó uradalom a Bécset védő Ernst Rüdiger Stahremberg gróf birtokába került negyvenezer rajnai aranyforintért. Halála után 1700-ban a birtokot egyenes ági leszármazottai örökölték, gyámjuk Gundacker Stahremberg lett. A grófnak szóló adománylevél még csak három települést sorol fel a koronabirtokon, Visegrád és Maros oppidiumot, valamint Kisoroszfalut. Ez időben az uradalom később telepített részei, Zebegény és Kismaros még lakatlanok. A helyiség határa történetének ebben a korszakában nem a mai képét mutatta. Az erdők a legtöbb helyen leértek a Dunáig, nem voltak kopár hegyoldalak.
Tudomásunk szerint az első német telepes 1700-ban érkezik név szerint: Johannes Harder, ki a badeni Bohlingen településről érkezik Visegrádra.
Az 1700-tól folyamatosan érkező német-osztrák és egyéb telepesek neve a következő: Lamour, Scheili, Miller, Schmidt, Traxler, Moor, Hitzlberger, Enderle, Welwietzer, Marx, Traub, Mayer, Kaisinger, Schubauer, Wiedermann, Schwartz, Vogl, Lenner, Rechtaller, Schilk, Hainisch, Gerstmayer, Rauch, Apfel, Muckstadt, Dietrich, Rothmund, Niedermiller és Fröhlich.
Az ismert származású németek első nagyobb csoportja a Dillingen melletti Blindtheimből, Berghausenből és Tiesenhofenből települt Visegrádra. A Dillingen környéki betelepülők, ha nem is mind egyszerre, de valószínűleg társulva települtek új otthonukba. Sokan idős szüleikkel érkeztek. A halotti anyakönyvek szerint több koros személy hunyt el ezekben az években, kik bizonyára ilyen idős korban egyedül már nem vállalták volna az áttelepülést.
Felhasznált források
Guttenbrunn-Bindorffer-Magyar: Publikációk
Flamich-Wiesner: Mainz-Nagymaros-Kismaros-Zebegény
